Első fejezet

Sziasztok!

Végre sikerült megírnom az első fejezetet, ami remélem elnyeri a tetszéseteket. Nyugodtan mondjátok el az észrevételeiteket, és ha hibát találtok benne - négyszer olvastam át és javítottam ki, de több szem többet lát. Hamarosan érkezik a kis ismertető is, ugye azt sokan hiányoltátok, amit teljesen meg tudok érteni. Hirtelenjében ennyi lennék, ja és köszönöm a feliratkozást. :) (HOLNAPOLLYMURSKONCERTFUCKYEAH *retard mód kikapcs*) Jó olvasást!

Németh úr fáradtan, mégis boldogan tette le hátizsákját a nappaliban terpeszkedő fekete kanapéra. Hiába volt aznap karrierje egyik legnehezebb napja, Lotte érkezésének öröme elfeledtette vele minden baját. Végeredményben örült, hogy Evelin így döntött.
- Szia, apa! – robbant be a helyiségbe egy égővörös hajú kislány. Szeplős arca mosolyra volt igazítva, szemeiben megcsillant a vidám huncutság. A férfi jól tudta mi fog következni, ezért sebtében elkapta a lányt és megcsiklandozta az oldalát. Az vihorászva próbált kitörni az apja karjai közül, de egy idő után feladta és önfeledt nevetésbe kezdett.
- Mi a helyzet Huncutka? – túrt bele a vörös loboncba.
- Később jöttél haza, mint szoktál! – váltott panaszos hangra a kislány. Megszokta, hogy édesapja mindennap hat előtt hazaér és segít neki a háziban.
- Sajnálom, kincsem, sok dolgom volt ma – simogatta meg gyengéden a lánya arcát. Panni nem tudott Lotte-ról és Németh úr egy ideig nem is tervezte, hogy elmondja neki féltestvére létezését. Kicsit sem félt attól, hogy Panni nem fogná fel mi a helyzet. Sokkal inkább a kérdések aggasztották, amikre valószínűleg csak hazudva tudott volna választ adni. Ráadásul a feleségét sem akarta felbosszantani azzal, hogy hirtelen ilyen terheket aggat a lányukra.

Természetesen megértette Zitát. Őt is hidegzuhanyként érte Evelin levele, az meg főképp mikor megtudta mikbe keveredett Lotte. Ennek ellenére akkor is a lánya maradt, akinek egyszer már hátat fordított. Miután elmondta a nőnek, hogy beleegyezett volt felesége ötletébe, Zitát mintha kicserélték volna. Házasságuk alatt egyszer sem borult ki, akkor mégsem tudta türtőztetni magát. Mikor eszébe jutott miféle vádakat vágott a fejéhez, a férfi arcáról lehervadt a mosoly.

Azzal, hogy a segítségét kérte, régi felesége mélyre rejtett sebeket tépett fel. Hiába próbálta elfelejteni azokat a szörnyű napokat, amik azután következtek, hogy Evelin elhagyta, egyszerűen képtelen volt rá. A lelke legmélyén mindig is érezte azt a keserű magányt és fájdalmat. Amikor, Zitától megszületettek a gyerekei csak még jobban fokozta a vágyát, hogy láthassa Lotte-t.
- Apa! – Panni hangja olyan erővel tört utat magának az emlékek között, hogy egy pillanatra azt sem tudta hol van. Lenézett a kislányra, aki aggódó képpel vizslatta az arcát. – Baj van? – hangja olyannyira tanúskodott félelemről, hogy a férfi egyszerre elszégyellte magát. Ha nem is mondta el neki Lotte érkezését, az aggodalmat átültette a szívébe.
- Nem, dehogy – mosolygott rá, azután felkapta és a levegőbe dobta az apró testet. – De már ideje lenne aludnod, nem?
- Holnap szombat! – nyafogott Panni.
- Regina kora reggel vár, tudod – lépett be Zita a szobába. Lánya már kezdte volna felsorolni az indokait, azonban a nő mérgesen ránézett, amiből tudhatta, hogy nincs apelláta.

Panni végül sértődötten bevonult a szobájába, kettesben hagyva a szüleit. Noha Gábornak minden porcikája ellenkezett, szelíden megfogta felesége kezét és leültette maga mellé. Szerette volna, ha osztozik az örömében, még akkor is, ha ez áldozatokkal járt. Fogalma sem volt hogyan kezdje el, így egy darabog tanácstalanul bámulta a citromsárga falon függő családi fotót. Jól emlékezett arra a napra, amikor készült. Dani akkor tizenkettő, Panni pedig öt éves volt. Aznap az utolsó versenyén vett részt és természetesen nyert.  Mindannyian boldogok és elégedettek voltak.
- Hogy ment? – kérdezte Zita. Hangja normálisnak tűnt, csakhogy szemei teljesen másról árulkodtak. Rég eltűnt belőlük az a báj, valamint az a gondoskodás, amelyek olyannyira fontosak voltak a férj számára.
- Nagyon helyes kishölgy lett belőle – a szavak úgy jöttek ki a száján, mintha egy teljesen másik ember mondta volna őket. Szeretett volna áradozni róla. Elmondani mennyire csodálatosnak tartja. Kiadni magából mindazt a félelmet, ami tizenkilenc év óta a lelkében ücsörgött. De nem tette, csupán leszegte a fejét, mint egy kisgyermek, ha valami rosszat mondott. Először félt meghallgatni annak a nőnek a véleményét, akié egészen addig mindennél jobban számított. Remekül lehetett rá támaszkodni, még a legrosszabb időszakokban is megtartotta a higgadtságát. Azonban abban a pillanatban szinte érezni lehetett a feszültséget. Gábor kinyitotta, azután újra becsukta a száját. Hiába, nem tudta miként kellene megbékítenie a feleségét. – Örülnék, ha beszélnél vele!
- Az mire lenne jó? – biggyesztette le áttetsző szájfénytől csillogó ajkait Zita. A mellette ülő halkan felsóhajtott és megfogta az asszony apró kezét. Remegett, talán a félelemtől, esetleg az idegségtől. Neki a lelke reszketett, nem akart dönteni köztük.
- Kérlek, csak próbáld meg – hirtelen elfogta a késztetés, hogy indokként felvesse az évekkel azelőtt történteket. Akkoriba kezdett beindulni a lovarda, ezzel együtt a család anyagi helyzete is javult. Ennek ellenére valamiért pénzük soha nem volt. Hónapokkal később válságba kerültek, akkor érkezett el a pillanat, hogy Zita bevallotta, hogy ő tehet mindenről. Ügyvédként dolgozó alkoholista öccsét kirúgták, ezért gondolta úgy, hogy segítenie kell. A férj akkor szó nélkül megbocsájtott neki, azóta pedig kerülte a témát. Nyelvén volt a válasz, mégis csak annyit mondott: - Ő nem tehet semmiről, ezt ne felejtsd el
- Ezt én is tudom, de Gábor… drogozott és az a film is – mocorgott a kanapén. – Tudom, mindannyian követünk el hibákat, viszont képes lennél egy ilyent Panni közelébe engedni? Danival még nem lenne gond, hiszen neki már megvan a magához való esze. Pannit még könnyen tudná…
- Butaság – vágott közbe halkan a férfi, mire Zita kikerekedett szemekkel szólásra nyitotta volna a száját. Házasságuk alatt egyszer sem történt meg, hogy ne hallgatták volna végig egymást. Akármennyire szelíd volt is a férje hangja, a nő tekintete hirtelen teljesen megváltozott.
- Nem vagyok hajlandó ilyeneknek kitenni a gyerekeimet. Elég szomorú, hogy te igen – törölgette le a könnyeit.
- Én pedig szegénységnek és nyomorúságnak nem tettem volna ki őket. Te ezt csináltad, ugye? – vesztette el türelmét Gábor. Zita erre a válaszra nem számított, így először torkára akadtak a szavak, majd hangos zokogásba tört ki. Nem nyugtatta meg és nem kért tőle bocsánatot. Egyszerűen felkelt és átment a tágas konyhába. Dél óta nem evett, ráadásul azt tervezte, hogy a feleségével együtt fog vacsorázni.

Mire Dani hazaért addigra az anyja már aludt, az apja pedig a negyedik pohár whiskyt öntötte magába. Nem sokat foglalkozott vele. Napok óta mostohanővére körül tengtek-lengtek a gondolatai. Senkinek sem szólhatott róla és tartotta is a száját, de azok a kis istállópatkányok megint elterjesztettek mindenféle hülyeséget.
- Helló! – köszöntött hanyagul az asztalnál ülő férfinak. Kivett egy üveg üdítőt a hűtőből, majd fogott egy poharat és leült a szemközti székre. – Hallottad miket beszélnek az istállóban Lotte-ról?
- Nem – nehezen jöttek ki a szavak a száján. Dani valamiért sejtette, hogy nem az alkohol tette ennyire fásulttá az apját. Mióta először szóba került a nővére érkezése, az anyja szinte teljesen meghibbant. Valószínűleg azóta sem egyeztek meg, kortyolt bele az italába. – Gondolom Ramiék a ludasok
- Zseni vagy! – vigyorgott rá a fiú az apjára. Gábor csak fáradtan legyintett, aztán újra töltötte a poharát. – Holnap jönnek a bírák – fegyelmezte Dani, mert tudta, hogy az apja pár pohár pia után használhatatlanná válik. Mikor a pohár csordulásig megtelt, az idősebb Németh felállt és visszatett az üveget a helyére. Járása biztos volt, csakhogy kezei ügyetlenül matattak a polcon. A fiatal fiú aggódva nézte ahogy legurítja a keserű italt az utolsó kortyig, aztán köszönés nélkül bemegy a hálószobába. A házra csend borult. Dani elővette a zsebébe gyűrt levelet. Ötször, ha nem többször olvasta már, mindvégig tudva, hogy oda kell adnia az apjának. Megfigyelte a szépen ívelt betűket, az aláírást, a hideg köszönést. A levél végétől teljesen összezavarodott.

. . .

Ha azt akarod, hogy boldog legyen akkor ne állj az útjába!

Evelin

. . .

Értetlenül állt a dolgok előtt. Talán lennének válaszok a kérdéseire, ha fel merné tenni őket. Újra a zsebébe mélyesztette a papírt és elhatározta, hogy reggel kifaggatja Lottét.

*

            Mindeközben a veszekedés tárgya a koszos ablak előtt ült és figyelte a hajnali tájat. Annyi ereje sem volt, hogy bedobálja a ruháit a hatalmas régimódi szekrénybe. Új élete küszöbén megtorpant és inkább becsukta volna az ajtót, mintsem átlépte volna azt. Valójában félt megtenni mindent, amit azelőtt az osztráknak megígért. Ott, a hideg bécsi sikátorban, olyan egyszerűnek tűnt az egész.

            Görcsösen összekuporodott az apró párkányon. Fájdalmat érzett a mellkasában. Nem fizikait, inkább lelkit. Mindig is egy apára vágyott. Egy igazi apára, aki minden rossztól óvja. Tudta jól, hogy a gyerekkorát nem hozhatja vissza, azonban szívből szeretett volna valakinek a hercegnője lenni. Elég lett volna a kincsem, vagy a kislányom is. Mindegy, hogy mi. Pusztán a tényt akarta magáénak tudni, hogy van egy férfi, aki az életét adná érte, ki büszkén fel merné vállalni minden baklövésével együtt. Az anyjának volt pár barátja az évek során. Kedvelte őket és ez fordítva is működött, mégsem volt meg az a kapcsolat, amire vágyott. Ráadásul azután, hogy tizenhárom évesen megismerte Andreast, minden a fejetetejére állt. Kinyíltak előtte az ajtók, lehetőségeket kínáltak neki. Akkor végre kapott valakit, aki szépeket mondott neki és általában betartotta az ígéreteit. Sokáig teljesen biztos volt abban, hogy amit csinál az jó. Hiába került egyre mélyebbre, nem volt ereje változtatni. Talán soha nem is akart. Szégyellte magát, sokszor annak ellenére is, hogy egy emlékfoszlány sem maradt meg az emlékezetében. A pontot az i-re a tizennyolcadik születésnapján tette fel. Egyszerű buli, egyszerű régi ismerősökkel, akik szerettek inni. Szinte még érezte az alkohol szagától elnehezült levegőt és hallotta a dobhártya szaggató zenét bömbölni. Minden annyira rendben volt, akkor hetek óta először. Nem kellett félnie a tanároktól, sem a gyámügyesektől. Nagykorú lett, minden előnyével és hátrányával együtt, végre hivatalosan is! Az utolsó képek a fejében az agyonhasznált fecskendők, az összetört whiskys üvegek meg a félholtra vert emberek. Alanyok voltak egy új szer hatásának kipróbálásához, de megbuktak. Fáradtan eltűrt a szeme elél néhány sötét tincset. Még érezte magán a férfi illatát, mindenegyes mozdulata olyan volt, mintha még akkor is figyelték volna. A film leforgatása után nem volt maradása az iskolájában. Az anyja pedig készült felrobbanni idegességében. Azonnal elkérte a pénzt a lányától és alkoholra meg férfiakra szórta el, ahelyett hogy a lakbért fizette volna ki. Valószínűleg ekkor fogalmazódhatott meg a remek ötlet a fejében, amit Andreasszal is megosztott.
            A telefonjából üvöltő zene rángatta vissza a valóságba. Lassan becsoszogott a konyhában lévő parányi asztalhoz és megnézte ki keresi este kilenckor. Gábor. Olyan hűvösen néztek vissza rá a betűk, mintha azon nyomban elárulnák miben mesterkedik.
- Igen, tessék? – szólt bele halkan. Fel volt készülve egy jó kis apa-lánya beszélgetésre, azonban a férfi dörmögős hangja helyett egy másik, sokkal fiatalabb válaszolt neki.
- Szia, Lotte! Dani vagyok, tudod a… az öcséd… - fura volt hallania, hogy van egy öccse. Látszólag a fiúnak sem esett még le teljesen a tantusz, mert vontatottan beszélt, mintha zavarba lett volna. A lány szívét hirtelen teljesen átjárta valami ismeretlen forróság, aminek addig nem volt még részese. Szeretett volna mindent megtudni Daniról, nagyokat sétálni vele és mindenféléről beszélgetni, azonban az apja megkérte, hogy legkisebbik gyermeke miatt egyelőre kerülje a házukat. Nem teljesen értette miért ne ismerhetné meg a féltestvéreit meg az apja új feleségét, de csak bólintott és ígéretet tett, hogy szót fogad.
- Esetleg segíthetek valamiben? – kérdezte bátortalanul, mert a vonal másik végéről csak halk mormogást hallott.
- Tulajdonképpen lenne itt valami, amit holnap meg kellene beszélnünk – köszörülte meg a torkát az öccse, aztán komolyabban és sokkal összeszedettebben folytatta. – Azt hiszem magyarázattal tartozol néhány dolgot illetően. Például azzal kapcsolatban, amiért hozzánk költöztél!
A rémület jeges karmokként kúszott fel a gerincére, feje teteje zsibbadni kezdett. Nem tudta mit mondjon, hiszen lehet teljesen félreérti a helyzetet. Honnan a fenéből derült volna ki máris a tervük? Ajkai kiszáradtak, nyelve a szájpadlására tapadt.
- Hol és mikor? – kérdezte végül meg remegő hangon.
- Hétkor, nálad – válaszolta Dani szűkszavúan, aztán megszakította a hívást. Lotte egy darabig még a fülénél tartotta az elnémult telefont. Borostyánszín szemeiben könnyek gyűltek, amik gyors egymásutánban lecsúszdáztak ovális arcán. Úgy tért nyugovóra, mint áruló a kivégzés előtti éjszakán.